Szókratész: küldetéstudata, igazságkeresése, az önismeret fontosságának hangsúlyozása és szerény bölcsessége tette különccé, és egyben veszélyessé is a kortársak szemében. Önmagát a gondolatok bábájának nevezte Kérdezett, és így próbálta a polgártársait önálló gondolkodásra bírni. Perbe fogták, és Ő kiitta a méregpoharat.

 

Platón legfontosabb tanítása az Ideatan. Ennek kulcsszavai: idea, létező, vagy másképpen világ (árnyékvilágnak tartotta), és a lélek. Az ideák és a dolgok közötti kapcsolat a részesedés (minden dolog a neki megfelelő ideából részesedik) és az ember, aki lélekkel rendelkezik a visszaemlékezés során ismeri fel, hogy a létező dolgoknak kell hogy legyen egy tökéletes formájuk, ami megelőzi létezésüket. Platón a legnagyobb Szókratész tanítványai között. Az püthagoreus mintára megalapította első iskoláját, az Akadémiát. Elsősorban a nevelés volt a cél, másodsorban az ismeretközlés. Ötven éves irodalmi működéséből hat művének 56 könyve maradt ránk. tanítása szerint, mivel az érzéki lét változandó nem ismerhető meg teljesen és igazán. Eszünk tőlünk kapja a minden földi változástól független önállóságot. Platón tett először különbséget érzéki világ és eszmevilág között. A lélek halhatatlanságát hirdette.

 

Arisztotelész volt Platón első kritikusa, vagyis az első, aki hozzászólt a platóni tanításhoz. Az első nagy rendszerező filozófus. Arisztotelésznek a Metafizika írása tartalmazza legfontosabb filozófiai tanításit, ebben értekezik az első elvekről és okokról. Azt vizsgálja, milyen okok hozzák létre a létezőt. Erről szól az anyag-forma tanítása, és a négy okról szóló tanítása. Etikájában pedig az erények leírása áll, melyeket középként határoz meg.

 

 

 

 

A hellenizmus a görög-római kultúra Nagy Sándortól (Kr.e. 356-323) Augustus császárig (Kr.e. 63 - Kr.u. 14) terjedő művelődéstörténeti korszak, melyben görög, kisázsiai és egyiptomi elemek keveredtek. A hellenizmus kora, a görög filozófiai hagyományok folytatása a bölcsességre és erényre épülő polisz-ideál letűnése után. A hellén kor átmenet ókor és a keresztény középkor között. A hellén szellem ötvözte magában a görögség értelmi fogékonyságát és a keleti népek érzelemgazdagságát, amely egy minőségileg új kultúrát jelentett. Az antik filozófia harmadik szakasza Kr.e. 322-től (Arisztotelész halálától) Kr.u. 3. századig datálható. A hellenisztikus filozófiának négy jelentős irányzatát kell említenünk: epikureus, sztoikus, szkeptikus és újplatonista filozófia. Számos vonatkozásban a Szókratész által kezdeményezett emberközpontú megközelítés lehetőségeit próbálta teljessé tenni, és egyben a kor válsághelyzetét megélő ember lelki szükségleteit kielégíteni. A filozófiai érdeklődés egyre inkább az emberi személyiség és az emberi kapcsolatok felé fordult. Így nem véletlen, hogy az etika került előtérbe.

 

Tamás szétválasztotta egymástól a tudást és a hitet, mely által egyben a filozófiát és a vallást is különvette. E szétválasztásra, szerinte, két okból van szükség, mivel az ember kétféle úton juthat az igazság birtokába: egyrészt értelmi munka által, minden külső segítség nélkül. Ezen igazságokat nevezi értelmi igazságoknak. Másrészt, az igazság kinyilatkoztatás révén ismerhető meg, melyet hitigazságnak nevez.Azonban a hit és a tudás is Istentől ered, ezért nem mondhatnak ellent egymásnak, így a filozófia és a teológia igazságai azonosak kell, hogy legyenek. A filozófia pedig alárendeltje, résztudománya a teológiának.

 

 

 

 

A jegyzet V. fejezete ismertet meg a reneszánsz korral és szellemmel. Fontos ismerni, hogy milyen találmányokkal, felfedezésekkel és felismerésekkel gazdagodott az emberiség a reneszánsz korában. A reneszánsz szellemi teljesítményét olyan fogalmakkal jelölhetjük, mint humanizmus és individualizmus: Petrarca, Dante, Boccaccio, a Mediciek, Ficino, Leonardo da Vinci, Michelangelo, (anatómiai vizsgálatok) Janus Pannonius, társadalomfilozófia: Machiavelli, Rotterdami Erasmus, Morus Tamás, természetfilozófia, panteizmus: Nicolanus Cusanus, Giordano Bruno, a tudomány felemelkedése és új világkép: Kopernikusz (heliocentrikus világkép), Kepler, Galilei (távcső feltalálása) – csillagászok, fizikusok, feltalálók, reformáció: Luther és Kalvin.

 

 

 

 A fejezet a racionalista és empirista ismeretelméleti koncepciókat mutatja be. Viták a megismerés folyamatáról, forrásairól és határairól. Álom és valóság, kétely és bizonyosság. Isten és a velünk született eszmék. Test és lélek problémájának karteziánus felfogása. Spinoza szubsztanciája, az isteni Természet. Leibniz monász-elmélete. Locke filozófiatörténeti jelentősége, az empirista módszertan kidolgozása. Berkeley szolipszizmusa és szubjektivizmusa. Hume filozófiatörténeti szerepe, szkepticizmusa, a közvetlen tudás filozófiai interpretációja, az ok ontológiai és ismeretelméleti szerepe.

 

 

 

 

 A jegyzet IX. fejezete foglalkozik a francia felvilágosodás eszmevilágával és irányzataival. A X fejezet mutatja be, hogyan volt jelen a felvilágosodás Svájcban, Itáliában és Németországban. A francia felvilágosodás legfontosabb jellemzői: a racionalizmus, a tolerancia mechanizmus, a radikalizmus. Kialakul egy sajátos vallásfilozófia, a deizmus, és a vallásnélküliség filozófiája, az ateizmus. Az angol felvilágosodás filozófiájában jelentkező utilitarizmus a francia felvilágosodásban, mint egoizmus tovább él. Az Enciklopédia születése. Liberális koncepciók. Az értelem, a hit és az érzelem szerepe az erény megalapozásában. Az érdek és az önzés problémája a felvilágosodás társadalmi és etikai nézeteiben. Montesquieu társadalomfilozófiája, Voltaire egyház és valláskritikája, az enciklopédisták materializmusa, Rousseau szentimentalizmusa, neveléselmélete, kultúrkritikája és társadalomelmélete, Vico és Herder historizmusa.

 

 

Denis Diderot, (1713. október 5. – 1784. július 31.) Langres-ban született francia filozófus és író volt. Deista gondolkodó, a francia Enciklopédia, az Encyclopédie főszerkesztője, szervezője, a francia és az egyetemes kultúra egyik legnagyobb hatású alakja, a világ további sorsára döntően ható szellemi mozgalom, a Felvilágosodás egyik kiemelkedő gondolkodója. Diderot legkorábbi munkái közé tartozik Temple Stanyan művének fordítása, Görögország történelme (1743), valamint két munkatársával lefordította dr. James of London Gyógyszerszótárát (1746–1748) és megjelentette Anthony Ashley-Cooper, Shaftesbury harmadik grófja Erény és érdem vizsgálata című művének szabadfordítását néhány saját megjegyzéssel kiegészítve (1745).

1746-ban írta Filozófiai gondolatok című művét, amit azonnal hozzá is rakott rövid összehasonlító tanulmányához a természetes vallásról. 1747-ben készült a Promenade du sceptique, amiben allegorikusan ábrázolja a katolikus egyház szertelenségét, az annak világával vetekedő örömök hiúságát valamint az egyház és a világ felett álló filozófiák kétségbeesettségét és kiismerhetetlenségét.

1748-ban írta Fecsegő csecsebecsék című művét, melyben kigúnyolta a kor erkölcsét és egyben felmutatta az értelmes erkölcs lehetőségét is, de miután pajzánsága miatt sokakat megbotránkoztatott vele, ezt a művét később megbánta.

1749-ben készült következő műve, a Levél a vakokról (Lettre sur les aveugles), amelyben már mint önálló gondolkodó jelenik meg. Ennek a rövid műnek a tárgya az ember öt érzékétől való függésének bemutatása volt. A tanulmányban leírja, hogy az értelem hátrányt szenved a többi érzék valamelyikének problémája miatt, ugyanezt fejti ki a Levél a süketekről és a némákról című munkájában is. A két tanulmány filozófiai jelentősége, hogy a relativizmus elvei felé vezető úton érnek el jelentős haladást, amikor Isten létét is megkérdőjelezik. Ez az egyház és hatóságok számára túl sok volt, ezért Diderot börtönbe került Vincennes-ben. Itt három hónapot töltött el, majd miután kiszabadult, nekilátott élete gigantikus művének.

Diderot elfogadta a felkérést, de túlzottan elfoglalt és leterhelt elméje miatt a terv átalakult. Meggyőzte Le Bretont, hogy a Cyclopaedia egyszerű lefordítása helyett találjanak ki valami újat, ami egy tető alá hozza az összes aktív szerzőt, összegyűjti az gondolatokat és ismereteket, amelyek akkoriban a Levelező Köztársaság alsóbb szintjein keringtek, de szétszórtsága miatt hatástalannak bizonyultak.

Lelkesedése meggyőzte a kiadókat, azok összegyűjtötték a szükséges tőkét egy nagyobb vállalkozás számára, mint amit előzőleg terveztek. Diderot meggyőzte Jean le Rond d'Alembert-t, hogy legyen a munkatársa, a kormány pedig megadta a szükséges engedélyt. 1750-ben egy részletes ismertető hirdette a munkát a nyilvánosság számára, 1751-ben pedig meg is jelent az első kötet. Az utolsó kiadvány 1765-ben jelent meg, de egészen 1772-ig tartott, amíg az előfizetők megkapták az Encyclopédie, ou dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers utolsó köteteit. Ez a húsz év Diderot életében nem csak egyszerűen szakadatlan munkával telt, hanem egyúttal a folyamatos üldöztetést és barátai eltűnését is végig kellett szenvednie. Az eklézsia gyűlölte az Encyclopédie-t, amelyben filozófiai ellenfeleik megerősödését vélte felfedezni és 1757 végére már nem bírták ezt tovább nézni. Az Encyclopédie-t a kormányzó társadalmi osztály, a francia arisztokrácia is fenyegette, mert az elfogadta a vallási türelmet, a gondolatszabadságot, valamint a tudomány és a gazdaság fontosságát. Az előfizetők száma 2000-ről 4000-re nőtt, ami jól mutatta a munka hatását és hatalmát a népesség körében. A mű azt a demokratikus alapelvet képviselte, hogy a kormánynak foglalkoznia kellene a közemberrel társadalomban.

A korabeli ellenzők vélekedése szerint az Encyclopédie egy összeeskevű társaság szervezett munkája volt, ami veszélyes nézeteket terjesztett a társadalomra nézve, 1759-ben az Encyclopédie-t ezért szabályosan elhallgattatták. A rendelet ugyanakkor nem akadályozhatta meg a munka folytatását, ami haladt is tovább, noha a nehézségek jelentősen megnőttek azáltal, hogy titokban kellett folytatni.

D'Alembert és más jelentős szerzők, köztük Anne Robert Jacques Turgot visszavonulása a vállalkozásról csökkentette a rossz hírű könyv végső elkészülésének esélyeit. Diderot-ra hárult a feladat, hogy legjobb tudása szerint befejezze azt. Több száz cikket írt, amelyek között voltak jelentéktelenebbek is, de a legtöbb közülük sok munkával készült, széleskörű és terjedelmes. Tekintetét folyamatosan a korrektúrán tartotta és a kevésbé hozzáértő szerkesztők kéziratait megfelelő formába hozta. Napjait a műhelyekben töltötte, felügyelte a gyártás folyamatát, éjjelente pedig arra ügyelt, hogy nyomtatásban az jelenjen meg, amit napközben hallott. A rendőrség eközben folyamatosan ismétlődő rajtaütésekkel zaklatta.

 

 

 

 

 

 

 A XI. fejezet elsősorban Immanuel Kant és G. W. Hegel filozófiatörténeti jelentőségével ismerteti meg a hallgatókat. A német felvilágosodás, a klasszikus bölcselet problémái az emberi nem nézőpontjából, a megismerés új elmélete, a metafizika alapkérdéseinek tematizálása Kant szerint. Kant kritikai filozófiája, a filozófia kopernikuszi fordulata. Hume hatása Kantra. Az a priori és az a posteriori megkülönböztetése, a tér, az idő, az okság újszerű értelmezése, az analitikus és szintetikus ítéletek megkülönböztetése, a transzcendentális probléma, és a tiszta ész határainak kijelölése. A kanti etika elvont-formalisztikus jellege, kategorikus imperatívusz. A német dialektikus idealizmus. Különbség Fichte és Schelling idealizmus felfogásában. Hegel azonosságfilozófiája az Eszme fejlődésének tükrében. Történelemfilozófiájának fő elemei, az ész csele.

 

KANT

Fiatal korában erősen vonzzák a természettudományok és a matematika, disszertációját (1770) például a tér kétféleképp való matematikai irányíthatóságáról írja; reáltudományos eredményei is figyelemre méltóak. Foglalkozik például a tér háromdimenziós voltának bizonyításával (aminek valószínűleg nem kis részben köszönhető későbbi filozófiájának sok alapproblémája és jellegzetessége); nevét a Naprendszer kialakulására vonatkozó elmélete (Kant–Laplace-elmélet) is őrzi (ezt az 1755-ben megjelent „Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels” című munkájában fejtette ki; míg Laplace elképzelése 1796-ban jelent meg az „Exposition du systéme du monde” című munkájában). Ahogyan a Prolegomene (Bevezetés minden lehető metafizikához)című írásában is mondta, Hume ébresztette fel a "dogmatikus szendergésből" . A következő években Newton műveit tanulmányozza, Humeot és főleg Rousseaut, aki, akik a saját bevallása szerint, a "helyes útra irányítják" és kikényszerítik "gondolkodás forradalmát". Kant addig úgy gondolta, hogy a tudás nem a tapasztalatban van hanem az értelemben, a rációban. Ez az elmélet volt a dogmatizmus szempontja. Ezzel ellentétben, Hume azt állította, hogy csak a tapasztalat lehet biztos forrása a megismerésnek. Azonban amíg a racionalizmus dogmatizmushoz, az empirizmus szkepticizmushoz vezethet, később a következőket mondja erről: az érzéki szemléletek fogalmak nélkül vakok, a fogalmak szemléletek nélkül üresek. Kant azt szeretné megtudni, hogy hogyan juthatunk tudományos ismeret birtokába, azaz milyen feltételek biztosítják ezt az ismeretet. E problémát részletesen az 1781 -ben megjelent A tiszta ész kritikája című művében fejti ki. Kant ekkor 57 éves, és az eddig megjelent műveinek köszönhetően már elismert személynek számít. Az értelem nem ismerhet meg mindent. Tehát az értelem az a dolog ami a megismerés folyamatát korlátozza. Azonban fontos szerepet tölt be a praktikus élet, a morál területén. erről a témáról való nézeteit az 1787 -ben megjelent A gyakorlati ész kritikája című írásában, fejti ki.1790-ben megjelenik Az ítélőerő kritikája ami lezárja az egész kritikai vállalkozást.1780-ban az egyetem Szenátusának a tagja lesz, majd 1787 ben az berlini Tudományos Akadémia tagja. 1786-os tanév első szemeszterében, rektornak nevezik ki, a titulust II. Ferenctől kapja.Kant professzor marad egészen 1797-ig. Az előadásokon nem jegyzetekből tanított, hanem szabadon beszélt, egy tankönyv szerkezetének a felépítését követve. 1794-ben betiltja a kormány a vallással kapcsolatos témájú előadások leadását, amit Kant ellenállás nélkül elfogad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A XIX. századot általában az újkorból a modern korba való átmenet korszakának tekintik. Ez a kultúrtörténet leggazdagabb és legváltozatosabb százada: klasszicizmus, romantika, realizmus, impresszionizmus, szimbolizmus, expresszionizmus, szecesszió – ezek a főbb stílusuk, szellemi irányzatok, melyek egymás után, egymás mellett s keveredve jelen voltak ebben az időszakban. A korszak szellemi légkörét a technika és a természettudomány hatalmas fejlődése határozta meg. A tudományos fejlődés, a felfedezések alkalmazása a közlekedés és hírközlés terén, az orvoslásban, a technikában, a mindennapi életben új kérdéseket fogalmazott meg a filozófiában. A tudás mindinkább az egyre fokozódó termelés szolgálatába állt. A polgári társadalom jelszava a fejlődés lett. A gépi nagyipar viszont számos társadalmi problémát vetett fel. Az elidegenülés társadalomkritikai elméletére alapozott kommunista jövőkép és mozgalmi ideológia: a marxizmus, melyről a XII. fejezet szól. A XIII. fejezet a jövő tudományos előrelátásának elméletét: a pozitivizmust és annak sajátos, angolszász irányzatát, a pragmatizmust mutatja be. A XIX. századi materializmus egyik irányzata, Feuerbach naturalista antropológiája és valláselmélete, illetve Spencer evolúcióelmélete szintén ebben a fejezetben olvasható.

 

 

A jegyzet XIV. fejezete a filozófia individuális-irracionális útjaival foglalkozik, melyek új irányzatként jelentkeztek a filozófiatörténetben. Támadás a racionalizmus ellen. Az ész, az akarat és az ösztön szerepének új elemzései fogalmazódnak meg. Megjelennek a keleti bölcseleti eszmék sajátos adaptációban. A filozófusokat foglalkoztatja a modern élet hatása a személyiségre. Schopenhauer akarat-filozófiája, mint az ösztöntan anticipációja. A szabadság, a felelősség és a szorongás filozófiai elemzése: az egzisztencializmus születése. Kierkegaard filozófiájában a lét tragikumának feltárulása és a szorongás szerepe. Az értelem, az erkölcs és a hit viszonyának újabb problematizáslása. Nietzsche és az Übermensch utópiája, az értékek átértékelése a tragikus optimizmus jegyében. Nietzsche hatása a XX. századi gondolkodásra és művészetre, majd a fasiszta ideológiára.